Az erdők nemzetközi napja – március 21.

Az ENSZ Közgyűlés határozatának köszönhetően 2013-tól minden évben március 21-én világszerte az erdők és fák jelentőségéről emlékeznek meg az emberek. 193 tagállam támogatásával ezt az időpontot jelölték ki az Erdők Nemzetközi Napjává.

Az ártéri erdők

Az erdő egy titokzatos világ. Meséinkben a titkos találkozások, váratlan fordulatok, különös képességekkel rendelkező élőlények, a lépteket figyelő, őriző fák világa, ahol a jók és a rosszak menedéket lelnek, vagy ahol a vénséges anyókák, apókák értik az állatok és a növények nyelvét. Az erdőben „titokzatos” dolgok történnek és ez nemcsak a mesékben igaz, hanem ökológiai értelemben is. Többek között erre szeretnénk fölhívni a figyelmet az ártéri erdők vonatkozásában is.

Hogy miért pont ezt a társulástípust választottuk? Mert, valljuk be őszintén, az ártéri erdők nem igazán tartoznak a kedvelt és ismert kirándulóhelyek közé. Területüket évente több hónapig víz borítja. A szárazodó időjárás ellenére sem ritka, hogy a víz miatt legalább két-három hónapig megközelíthetetlenek. Ha pedig visszavonult az ár és kiszáradtak a mélyedések is, egészen az első fagyokig a szúnyogok tömege tartja távol a közelükbe merészkedőket. No meg, persze, az ártéri erdőkben dúsan tenyésző nagy csalán általában embermagasságú állománya is. Hogy az „élvezet” teljes legyen, a talajszintet gyakran behálózó hamvas szeder ágai sem könnyítik meg az idetévedők előrejutását.

De a ligeterdők – más erdőtársulásokhoz hasonlóan – különleges megtapasztalásaink színhelyei. A lombokon átszűrődő fény játéka, a korhadó avar és a tavasz erdei virágainak illata, a szélben nyekergő-nyikorgó ágak néha kísérteties hangja, vagy a puhán süllyedő avarszőnyeg, mind-mind megannyi befogadni való érzéki megtapasztalás.

Hazai elterjedésük, társulástani helyzetük

Erdőtársulástani felosztás szerint az ártéri erdőket a ligeterdők csoportjába soroljuk, mely erdőségek folyóvizek, folyamok, patakok mentén nőnek. Kiterjedésüket és fafaj-összetételüket a vízfolyás nagysága, a vízfolyástól való távolság, a domborzati viszonyok és egyre inkább az emberi hatások is befolyásolják. A ligeterdők csoportjába így a domb-, illetve a hegyvidéki ligeterdők mellett – jelen témánk szempontjából – a síksági ligeterdők is beletartoznak, ezen belül is a Tisza-menti fűz-nyár ligeterdők és a tölgy-kőris-szil ligetek.

Fotó: Harkályok véste korhadó holt fák a Kisfaludi-erdőben

De mekkora is volt a ligeterdők kiterjedése, amíg az ember természet-átalakító tevékenysége a folyók árterületeit el nem érte? Ha manapság a Tisza vagy a Sajó mentén haladunk, vagy éppen a folyók partjára szeretnénk kijutni, és nem a partvonalig beépített területeken megyünk át, hanem valamely, még természetközeli partszakaszon, a gátak védvonalán átjutva általában 100-300 métert kell megtennünk a ligeterdőkben, hogy a folyópartra kijussunk. Ha ettől nagyobb a távolság, kb.300-500 m, akkor biztosan ártéri szántót is keresztezni fog az utunk, amit az egykori ligeterdő zónában törtek föl. A vízrendezések előtti időben ezzel szemben viszont a Sajó mentét átlagosan 3 km, a Tisza partvonalát pedig 5-6 km szélességben kisérték a puhafás ligeterdők. Ezek az erdőségek, mintegy szalagként követték a vízfolyásokat.

A puhafás fűz-nyár ligetek a folyó menti ártér alacsony térszínein nőnek-nőttek, ahol az áradások nyomán 1-5 hónapig is kitart az elöntés időtartama. Ezalatt ezek a területek gyalogosan járhatatlanok, és a víz visszavonulása után is a mélyedések még sokáig telve vannak. Az itt élő fehér és fekete nyarak, fűzfajok el tudják viselni a hosszan tartó elöntést. Ráadásul nagyon gyorsan növekszenek, hogy mihamarabb túlérjék az áradás hozta vízmagasságot. Kidőlésük ennek ellenére sem gyakori, hiszen olyan méretes gyökérzettel rendelkeznek, amely segítségével ellenállnak a víz nyomásának, és jól kapaszkodnak a kevésbé kötött öntéstalajban is. Azonban puha és könnyű faanyaguk könnyen törik. Így az ártéri erdőkben gyakran látunk erőteljes töréskárt szenvedett, méretes nyárfapéldányokat. A nyarak életkora a faélettartam vonatkozásában nem túl hosszú, 40-60 év, de ekkorra faanyaguk több helyen korhadásnak indult, és a megtelepedő rovarok lárvái ugyancsak gyöngítik a fatest szilárdságát. Ezért is láthatjuk azt, hogy a ligeterdők képe természetközelibb, mert a nem kezelt állományokban különböző korú fapéldányok egyidejűleg vannak jelen, az újulattól a fiatal egyedeken át a böhönc, akár méter fölötti törzsátmérőjű egyedekig. De mellettük ott vannak a széltört vagy összeomlott, még lábon álló vagy földön fekvő holtfa egyedei is. A ligeterdők élőhelyei mindezek mellett jó fatermőhelyek. Megmaradt területükön éppen azért jelentek meg az intenzív hazai és idegenhonos nyárültetvények, mert a könnyű, gyorsan növő, de egészséges állapotban megfelelően szilárd, szép rajzolatú faanyagot a bútoripar is előszeretettel használja.

Fotó: Parti szőlővel behálózott, alacsony ártéri nyárliget a Tisza mentén

Amíg a fűz-nyár ligetek a folyók mentét szinte megszakítás nélkül kisérték/kísérik, addig a keményfás tölgy-kőris-szil ligetek állományai kisebb-nagyobb megszakításokkal vagy foltszerűen kapcsolódnak a puhafás nyárállományokhoz. Ennek oka elsősorban az, hogy e társulások a folyóktól relatíve távolabb lévő magasabb térszíneken nőnek, vagy ott, ahol az elöntés ideje már csak 1-2 hónap.

Természetesen a keményfás ligetek hajdani területéből is jócskán elvett az erdő- és mezőgazdálkodás, és itt is megjelentek a telepített erdészeti kultúrák. Erdőművelési szempontból ráadásul kedvezőbb helyzetben is vannak, mert az évenkénti elöntések időszaka nem akadályozza olyan mértékben az erdészeti munkát, mint a nyárasok esetében. A keményfás tölgy-kőris-szil ligetek állományalkotó fő fafajai a kocsányos tölgy, magas kőris, magyar kőris, vénic szil, amelyek mind magasra törő, látványos faegyedeket produkáló fajok. A 100-110 éves állományaik még erejük teljében vannak és tájképileg egyedi állományukat még akkor is érdemes fölkeresni, ha ezért a szúnyogokkal és az itt őshonos nagy csalánnal is meg kell küzdeni.

Nagyon jellemző a ligeterdőkre a lombkoronaszinteket összekapcsoló, és a cserjékre is rátelepedő, kúszónövények hálózata. Ilyen liánnövény a komló, az erdei iszalag, a ritka ligeti szőlő, a néha combvastagságú kúszószárat növesztő parti- és vadszőlő, vagy az idegenhonos süntök. A talajszint lágyszárú fajai közül jellemző a védett nyári tőzike és a nagytermetű, dekoratív sárga virágú mocsári nőszirom.

Sajnos az ártéri erdők területe az elmúlt két évszázadban drasztikusan csökkent. A Sajó és a Tisza mellett már csak néhány, egymástól elszigetelt foltban maradtak meg hírmondóik. Borsod-Abaúj-zemplén megye területén ilyen pl. a Taktakenéz melletti Szent-erdő, vagy a Tiszaújvároshoz közeli Kisfaludi-erdő vagy a Hernád menti Kemelyi-erdő.

Fotó: Természetközeli idős tölgy-kőris-szil magasártéri erdőrészlet

Puhafás ártéri ligeterdő vagy fűz nyár ligeterdők a gátak melletti területeken találhatók, de ami nem fertőzött idegen honos fajokkal kevés maradt fent mára (zöld juhar, amerikai kőris). Kevés kisebb foltban maradt fenn ilyen terület a tározó építési munkálatai után. Ilyen terület például a tiszadorogmai Göbe-erdő, ahol még ilyen öreg füzekkel találkozhatunk. Keményfás ligeterdő tölgy, kőris, szil a Cserőközi Holt-Tiszánál található, és ugyancsak  a tiszadorogmai Göbe-erdőben, illetve a Tiszádi-őstölgyesben (mintegy 4 hektár körül). Ezek között található több százéves tölgy is.

A tájban betöltött szerepük és természetvédelmi jelentőségük

Az ártéri erdők természetvédelmi problémái az utóbbi évtizedben egyre nagyobb hangsúlyt kapnak. Ma már alig akad viszonylag természetközeli állományuk, bár ezek lenyűgözően szépek monumentális nyár- és tölgyfáikkal, vagy a csomoros törzsű, manapság sok helyen pusztuló vénic szilekkel. Sajnos még védett területeken is egyre fogyatkoznak, mert a vágásterületeket szinte mindenütt nemesített nyár- vagy fűzfajtákkal ültetik be. Mindezek mellett gondot okoz egyes betelepült idegenhonos fafajok terjeszkedése is. Ilyen a zöld juhar, az amerikai vagy vörös kőris, a fehér eper vagy az állományok szélein kefesűrűségben megjelenő gyalogakác. A fűz-nyár ligeterdők a szabályozott európai folyók mellől szinte eltűntek, így a Tisza kiterjedt hullámtéri ligetei nagy természetvédelmi jelentőséggel bírnak. Az erdők és ezen belül is az ártéri erdők kulcsszerepet játszanak a folyók vízrendszerének működésében, illetve az ártér vízháztartásának szabályozásában. Ugyanis olyan jelentős vízigényű élőhelyrendszerek, melyek nagy mennyiségű vizet használnak fel és tárolnak. Áradások idején az erdők talaja szivacsszerűen szívja magába a vizet, s csak a felesleget engedi vissza a folyók medrébe. Emellett jelentős a növényzet vízfelhasználása, a párologtatás, mely ugyancsak hozzájárul a víz visszatartásához, a lombkoronaszint légrétegeiben őrizve a párát, csökkentve a terület páraéhségét, s növelve a mikrocsapadék (elsősorban a harmat) jelentőségét. Amennyiben kiterjedt erdők uralják a folyóvölgyet, az árhullámok által szétterített vízmennyiség nem a felszínen gyűlik össze, hanem a felszín alatt és felett képez tartalékokat. Amíg a rendszer egyensúlya ép, vízbőség (áradás) idején a víz e „föld alatti és föld feletti kiegyenlítő-tartály” felé áramlik, apadáskor azután fordul a kocka: most már e „tartályból” szivárog vissza a folyóba. „A talaj vízháztartásában szabályozó szerepet betöltő, a csapadékot visszatartó erdők kiirtása, a lefolyási tényezők növekedése szükségszerűen vezet a magasabban fekvő, mezőséggé alakuló területek aszályossá válására és az alatta fekvő, korábbi árterületek elmocsarasodására (Károlyi Zs.).” Ahhoz, hogy e kettős következmény károsító hatásait mérsékeljük, a jelenleginél több és nagyobb kiterjedésű természetes erdőre volna szükség.A ligeterdőkben számos védett és fokozottan védett ízeltlábú- és madárfaj találja meg életlehetőségét, vagy éppen kizárólag az ott élő fákhoz, élőhelyekhez kötődik. De mielőtt röviden áttekintenénk ezeket a fajokat, még egy fontos dologra föl kell hívnunk a figyelmet, mégpedig a lábon korhadó holtfák, és a talajon fekvő holt faanyag szerepére. Hogy a legkisebbeknél kezdjük az élőlények rövid áttekintését: az évről évre halmozódó faanyag számos baktériumnak, gombának, rovarnak élő- és szaporodóhelye. Az ő „terepelőkészítő” szerepükön keresztül pedig odúlakó madarak búvóhelye, vagy éppen táplálékforrásukat is ezekben a korhadó, lassan rothadó faegyedekben találják meg. A lisztbogár pl. a faodvak apró, finom, porladó faanyagából és az odvakban fészkelő harkályok ételmaradékából, és a madarakról lehulló bőrpikkelyekből is táplálkozik. A baktériumokból, gombasejtekből, gombafonalakból, parányi ízeltlábúakból álló, holt faanyaghoz kötődő élőlénytömeg több ezer fajt jelent, és ők mind valamilyen szinten felelősek azért, hogy az elhaló, földre kerülő faanyag lebontásával ne keletkezzen „hulladék”, hanem minden használható növényi és állati anyag visszakerüljön a természet nagy körforgásába.

Fotó: A magas koronaszintben épült, méretes rétisasfészek

A látványosabb fajok közül a ligeterdők kőrisfáihoz kötődik a védett díszes tarkalepke. Néhány helyen változó egyedszámban jelenik a Tisza menti ligeterdőkben, de előfordul a domb- és hegyvidéki kőrisesekben is. A bonyolult fejlődésmenetű lepke nőstényei kőrisre vagy fagyalra petéznek, a kikelő hernyók ezeken a növényeken, szövedékben, társasan élnek. Nyáron a gyepszintbe húzódik le a hernyó, és a talajban telel át. Tavasszal apró lágyszárúakat, főként veronikákat fogyaszt, végül egy fatörzsön bebábozódik. A lepkét veszélyeztető tényezők között első helyen az erdőművelés módjának megváltozása, illetve a faj számára megfelelő erdők kiirtása, és ültetvényszerű erdőkkel való helyettesítése áll.

A ligeterdők puhafái kedvezőek az odúkészítő madarak számára, így jellemző fészkelők a zöld küllő, a fekete harkály, a kis fakopáncs és a közép fakopáncs. A harkályodúkat nem csak más madarak, de a macskabagoly is elfoglalja; a tőkorhadt fák üregeibe időnként legnagyobb baglyunk, az uhu is belefészkel. Az odvak, az idős fák leváló kérgei a víz közelségét kereső denevérfajok búvó, pihenő és szaporodóhelyei is. Különösen a víz közelségét kereső fajok, így a vízi, a tavi, a csonkafülű és a bajuszos denevér található meg a ligeterdőkben.

A tavaszi, illetve kora nyári víztől elzárt, háborítatlan ártéri erdők legnagyobb madara a fokozottan védett rétisas. Fészkeiket minden évben tatarozzák, így azok az évek folyamán óriásira növekedhetnek. A méretes fészkek a terebélyes nyarak vagy kocsányos tölgyek magas lomkoronájában épülnek, ahonnét a madár jól belátja territóriumát, lentről azonban nehéz észrevenni. A februárban már kotló madár nyár elejére, június végére, – ha a költés rendben zajlik – már kiröpteti fiókáit, akiket a közeli folyóból kifogott hallal, vízimadarakkal, vagy kisemlősökkel etet.

Ugyancsak az ártéri erdők fészkelője a szintén fokozottan védett barna kánya. Fészke lényegesen kisebb, de gyakran rongydarabokkal, műanyag zacskókkal, egyéb könnyű ártéri hulladékkal is „díszített”. Élő és döglött halakat egyaránt fogyaszt, de a víz közeli fészke mellől gyakran nagyobb távolságokra is eljár táplálékért. Vonuló madár, a telet a Földközi-tenger mentén, valamint a trópusi Afrikában tölti, de áttelelő példányok is maradtak már a Tisza tágabb környezetében.

Fotó: A taktakenézi Szent-erdő kocsányos tölgyes állománya

Talán sikerült néhány lényeges szempontot fölvillantani a dombvidéki és hegyvidéki erdőkhöz képest kevéssé ismert ártéri erdők természetben betöltött sokoldalú szerepével kapcsolatosan. Hogy az ártéri erdők az árterek tágabb térségével egyetemben újra hangsúlyos figyelmet kapnak, azt természetvédelmi értékeik mellett az éghajlatváltozással összefüggő időjárási jelenségek is indokolják. Nemcsak a rövidebb időtartamú, szélsőséges események, mint az aszályok, árvizek, hanem az egyre nyilvánvalóbban jelentkező éghajlat-szárazodás. A megfelelő kiterjedésű ártéri erdőterületek e szélsőségeket tompítani képesek. Az alföldi, folyó menti területeken az erdőborítás növelése lenne szükséges ahhoz, hogy biztosíthassuk a víz utánpótlását, hiszen ezek az ország csapadékban legszegényebb vidékei. Ezt ma átgondolt, a múltbéli terület- és tájhasználati gyakorlatokat is figyelembe vevő gazdálkodási keretek között lehetne újragondolni és megvalósítani.

A cikk szerzője: Barati Sándor, természetvédelmi őr, Bükki Nemzeti Park Igazgatóság

Felhasznált irodalmak:

Dr. Koloszár J.: (2010) Erdőismerettan, Nyugat-Magyarországi Egyetem Erdőmérnöki kar, Sopron pp.137-140.

Szmorad F., Frank t., Korda M.:(2018) Erdőgazdálkodás és erdőkezelés Natura 2000 területeken – Rosalia Kézikönyvek 4. Duna-Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság, Budapest pp. 286.

Kajner P., Ungvári G. szerk: (2005): Ártéri erdők kezelése – Bokartisz füzetek- Bokartisz Kht. Karcsa pp. 22. http://www.bokartisz.hu

További képek forrása: Sztricskó Tamás